35. fejezet - Miből jöttél rá?

- Harry – ne, csak ezt ne. Ez a hang a legirritálóbb az egész világon. – Azt hiszem, hogy terhes vagyok.
Még a vér is megfagyott bennem. Kérlek, Istenem, ne! …

Nem, az nem lehet. Vagy mégis? Ha igen, akkor nagy – de még annál is nagyobb – bajban vagyok. Mégis hogy lehettem akkora marha, hogy nem védekeztem?! Uramisten. Ha Ariana elhagy, az kizárólag az én hibám lesz. Ezt már nem foghatom Taylorra. Nem mintha az előzőért őt hibáztattam volna, de innen már nincs kiút. Ha Taylor terhes, akkor el kell mondanom Ariana-nak és akkor biztos, hogy vége mindennek. Nem tudtam mit mondani a helyzetre. A szavak bennem rekedtek.

- Hazz… itt vagy? – vékony hang szakított félbe. Mondtam már neki, hogy ne becézgessen, de úgy látszik, nehéz a felfogása. Vagy csak direkt idegesít.
- Igen – válaszoltam nagy nehezen sóhajtva. – Ez biztos?
- Nem. Még nem biztos, de már egy hete minden nap hányingerem van, és viszontlátom, amit aznap megettem. Csinálok egy tesztet – ezek még nem biztos, hogy a terhesség előjelei, ugye? Mondd Istenem, hogy nem…
- Még nem csináltál tesztet? – kicsit kiakadtam, hogy ennyi ideig kivárt. Jó, hogy nem két hónap múlva vesz egyet.
- Ne veszekedj velem. Az egész a te hibád – tudom, ha most szemtől szemben beszélnénk, akkor a szemeivel megölt volna.
- Arról inkább ne beszéljünk, hogy ki a hibás – mondtam halkan talán csak magamnak. A vonal túlsó végén is hallatszódott, mert ideges sóhajt hallottam.
- Én nem akarok gyereket – igen, ez az. Rájöttem, hogy mi ”hiányzott” nekem. A hiszti. Ariana nem akadt ki sokszor, de ha igen, akkor sem nyávogott így, mint Taylor.
- Szerinted én akarok? – nálam is elszakadt a cérna. Arra lettem figyelmes, hogy anya áll az ajtóban és érdeklődve, vagy inkább gyanakodva figyel. – Most mennem kell. Majd hívj, ha van valami. Szia.

Ezzel meg is szakítottam a beszélgetést és óvatosan tekintettem anya felé. Féltem tőle, mert azt láttam a szemében, hogy rájött mindenre. Remélem, hogy nincs igazam, mert akkor óriásit csalódna bennem. Ugyanúgy, mint Szerelmem.
Nem szólt semmit, csak némán kémlelt és ez volt a legrosszabb. Azt kívántam, bárcsak leüvöltené a fejemet, minthogy hallgasson. De nem tette. Helyette egy szomorú sóhajtás hagyta el a száját és visszasétált a házba. Halk léptekkel követtem őt a konyhába és vártam, hogy mondjon valamit.
- Anya, szólalj már meg – idegesen, számat harapdálva elé léptem. Jelen pillanatban örültem, hogy Ariana és Gemma még nem jöttek vissza.
- Mégis mit mondjak? Hm? Gratulálok! – teljesen ki volt akadva, de közben a csalódottság is ott virított az arcán.
- Miből jöttél rá? – hangom halkabb és nyugodtabb lett. Vagyis inkább lemondó. A kíváncsiság azonban tisztán hallatszódott.
- Az anyád vagyok. A fiúkról meg tudod, hogy nem erősségük a titoktartás…- ezt nem hiszem el! Azok az idióták elmondták neki. Nem értem magam… Őket hibáztatom, pedig az egész miattam van. El kellett volna mondanom anyának.
- Tudom és sajnálom. Mármint azt, hogy tőlük kellett megtudnod – a székek és egyéb bútordarabok alatt lévő parketta sokkal érdekesebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Nem mertem a szemébe nézni és ezt ő is nagyon jól tudta. Meghallottam lépteit közeledni, ezért vettem a bátorságot és felnéztem. Leguggolt elém, kezeit lábamra tette. Sajnos nem tudtam kiolvasni semmit a tekintetéből.
- Beszélned kell Ariana-val – nézett rám kimérten, mégis kedvesen. Igaza volt. Ebből én már úgysem jövök ki jól, így édes mindegy.
- Tudom – fájdalmasat sóhajtottam és már nem sok kellett ahhoz, hogy elbőgjem magam. – De majd csak a szülinapja után. Nem akarom elrontani.
Holnap este lesz a buli. Addig még valahogy kibírom, és legalább nem okozok neki fájdalmat. Majd utána. Tudatosult bennem, hogy ezt a másfél-két napot ki kell használnom, el kell raktároznom magamban mindent, mert többé nem lesz lehetőségem arra, amire eddig volt. Nem ölelhetem, nem csókolhatom, nem simogathatom, nem mondhatom neki, hogy szeretem. Nem fog ölelni, csókolni, simogatni, a hajamba túrni, nem suttog szerelmes szavakat a fülembe. Többé nem emeli rám mosolygós barna szemeit. Ami a legfájóbb az egészben, hogy nem mondja ki nekem azt az egy szót, amire eddig csak ő volt képes. Még senki sem mondta úgy, mint Ő. Mi lesz velem nélküle? Egy roncs leszek. Pedig annyi minden van, ami a teendőim közé sorolható. Koncertek, album megjelenés, dedikálás, jövőre még egy turné. A rajongók miatt nem tehetem meg, hogy egy kis időre visszavonulok. Nem lenne fair tőlem, ezzel tisztában vagyok. 

- Megjöttünk – önsajnálatomat Gemma csilingelő, boldog hangja állította le. Felsóhajtottam és egy műmosolyt varázsoltam arcomra.
- Milyen volt? – a konyhából az előszobába tértem át, anyával mögöttem. Barátnőm ezer wattos vigyorral fogadott és egy szolid csókot kaptam tőle. Derekánál fogva átöleltem és eszembe jutott a tegnap éjszaka. Életem eddigi legjobb éjszakája. Nem csak a vágy fűtött, hanem kivételesen éreztem valamit a lány iránt. Valamit?! Szerelmet. Minden kétség nélkül kijelenthetem, hogy szeretem.
- Vicces és aranyos. Nagyon szép helyen nőttél fel – tiszta szívből mosolygott Ariana és sugárzott a boldogságtól. Én csak úgy tettem, mintha boldog lennék. Persze, az voltam mellette, de közben mardosott a bűntudat.
- Örülök, hogy tetszett. Gondolom Gem kitett magáért – el tudtam képzelni, hogy mennyi ökörséget csempészett bele a városnézésbe és biztos vagyok benne, hogy a cikis gyerekkori sztorijaimat sem hagyta ki.
Gemma helyeslően nagyokat bólintott és büszke fejet vágott hozzá. Anya csodálattal figyelt minket, de nem tudtam teljesen felszabadult lenni. Az előző beszélgetés miatt.

- Szerintem lassan indulnunk kellene – nem akartam ünneprontó lenni, de tényleg így van. Már 6 óra volt. Szerettem sötétben vezetni, de Ariana nem rajongott érte, mert féltett.
- Már? – kérdezte csalódottan anya és szorosan magához ölelt. Meglepett ez a gesztusa, de azonnal viszonoztam és úgy fontam köré karjaimat, mint még soha. – Készítek néhány szendvicset az útra.
- Segíthetek? – anya egy apró bólintással jelezte szerelmemnek, hogy nincs ellene kifogása. Míg ők az útravalót készítették, addig Gem, Robin és én a nappaliban jót beszélgettünk. Egy kis időre elfelejtettem minden gondomat és csak velük foglalkoztam.
Néha egy-egy hangot elcsíptem anya és Ariana beszélgetéséből és éreztem, hogy ott is jó a hangulat.
A lelkiállapotom úgy ingadozott percről perce, hogy én sem tudtam nyomon követni. Egyik pillanatban boldog voltam, mert itt vagyok azokkal, akiket szeretek. Másik pillanatban előjött az ”utálom magamat” érzésem. Így nagyon nehéz jól éreznem magam, de erről én tehetek. Annyi mindent visszacsinálnék, ha lehetne. de az élet kegyetlen fintora, hogy nem tehetem.

--Ariana--

Már a kocsiban ültünk és London felé haladtunk. Harry elég furcsán viselkedik, de ez már megszokott tőle. Csak tudnám, hogy miért. Talán velem van valami baja? Vagy a kapcsolatunkkal? Annyi megválaszolatlan kérdés kavarog a fejemben, de egyiket sem merem feltenni neki. Lehet, hogy félek az igazságtól, ezért inkább csendben maradok. Lássuk be, én már örökre ilyen gyáva maradok. Pedig egy ideje, pontosabban amióta Harry-vel vagyok, úgy éreztem, hogy sokkal bátrabb lettem. Ez is csak egy rövid időszak volt, mint egy megfázás.
Kicsit izgatott voltam, mert holnap lesz a születésnapom. Vajon Harry ezért ilyen? Jaj, annyira hülye vagyok. Mégis mit képzelek? Izgul amiatt, mert holnap már 20 éves leszek? Ennek annyi a valószínűsége, mint annak, hogy két perc múlva szőke lesz a hajam.
- Minden rendben? – egy pillanatra felém fordult, majd tekintetét az útra szegezte. Hangja most ideges volt és nem a megszokott kipihent, lágy hangvételével intézte felém szavait.
- Persze – akaratom ellenére egy kicsit hallatszódott az irónia a hangomban és talán gúnyosabbra is sikerült, mint terveztem. Szemöldökét összeráncolta, de nem firtatta az ügyet. Ebből két dologra tudok következtetni. Vagy nem is érdekli, hogy mi a bajom, vagy majd ha hazaértünk, akkor fogja számon kérni. Az utóbbit nem szerettem volna, mert így is ideges. El sem tudom képzelni, hogy a házban mennyi lenne a vérnyomása. Nem is szeretném tudni. Remélem, hogy meg tudjuk beszélni normális emberek módjára.

Sziasztok!
Nagyon sajnálom a késést, de szerettem volna, ha már itthonról teszem fel nektek az új részt! Ma délután végre hazajöhettem és íme itt a meglepetés.
Remélem, hogy a novellám is tetszett.:) Köszönöm a pipákat, kommenteket és az olvasókat! Imádlak benneteket!
Ennyi lettem volna mára. Mindenkinek ötösökben gazdag hetet kívánok! :D

Puszi:
DestinyB xx

Novella

Sziasztok!
Úgy volt, hogy ma felteszem az új részt, de még egy kicsit szerkesztgetnem kell, hogy saját magamnak is megfeleljen. ezért holnap teszem fel a 34. fejezetet.
Viszont nem akartalak titeket így hagyni, mert ugye meglett a 10 komment és az nem lett volna fair a részemről.. Szóval, van itt egy novella, amit én írtam egy versenyfelhívásra és 3. helyezést értem el vele. Nagyon, de nagyon örültem!:)
Remélem, hogy nektek is tetszeni fog.!:)
(Kérdeztétek az előző bejegyzésnél, hogy miért vagyok kórházban. Nos, egy kedves osztálytársam lelökött a lépcsőn és a egy "kis" lábtöréssel, illetve ficamodással megúsztam a dolgot. Már, ha lehet ilyet mondani..És persze köszönöm a jókívánságokat, igyekszem gyógyulni!) 
Ne feledjétek: holnap új rész!:)
A novellához jó olvasást!
Puszi: DestinyB xx

Utolsó kívánság

- LenaPeterson! Azonnal kelj fel! A születésnapodat nem töltheted bezárkózva. A mai egy különleges nap – hallottam meg az ajtó másik oldaláról anya fenyegető, de közben selymes hangját. Hát, persze. A szülinapom. Hogyan is felejthettem el? Ó, már tudom. Mióta kiderült, hogy a nagyapámtól ”örököltem” egy betegséget, a rákot. Nem egy kórházban voltunk, hogy megbizonyosodjunk róla, tényleg beteg vagyok-e. Mindenhol azt a választ kaptuk, amitől a legjobban tartottunk. Igen. Még azt is közölték, hogy ebből kemoterápiával sem tudnak kigyógyítani. Papának lett volna esélye, de ő nem élt vele. Ezt még a szüleimnek sem mondtam, de én is elvetettem volna a kezelést. Nincs szükségem segítségre. Mindig is ilyen voltam. Nem kell mások segítsége és sajnálata. Abból kaptam bőven, amikor mindez kiderült. A barátaim viszont elfordultak tőlem, mondván, hogy nekik nem kell egy kopasz, anorexiás a nyakukra. Akkor teljesen magamba zuhantam, de egy idő után sikerült túltennem magam mindenen. Nem érdekelt senki, csak anya és apa. A ”barátaim” megszívták, mert nem látszódott rajtam semmi rendellenesség. Van hajam és nem látszódnak ki a csontjaim sem. A doki azt mondta, hogy nem érti, miért történik ez, de örüljek neki. Örüljek? Kérdem én, ki az, aki örül annak, hogy halálos beteg? Inkább lennék kopasz. Az orvosok sokszor nagyon nagy baromságokat tudnak mondani.

- Lena, ki az ágyból! – rontott be apa a szobámba.

Anyáék már két héttel ezelőtt bejelentették, hogy a lehető legjobb napot szeretnék megszervezni nekem, mondván, hogy nem tudjuk, hogy meddig élek. Nagyon kedvesek. Persze, csak az igazat mondták. Minden este úgy alszok el, hogy lehet, hogy a holnapot már nem élem meg. Ezért amikor veszekszek a szüleimmel, utána rögtön bocsánatot kérek. Nem szeretnék haragban elválni tőlük. Ők azok, akik mindenben támogatnak. Még szerencse, hogy a betegségem kialakulása előtt elvégeztem a gimnáziumot, így nem volt szükség rá, hogy magántanuló legyek. Egyetemre nem szerettem volna menni, mert lehet, hogy nem tudnám befejezni.
Egy ásítás közepette megpróbáltam felülni az ágyamban. Álmosan apára néztem, aki csak mosolygott rajtam. Tudtam, hogy miért. Minden pillanatot el akar raktározni. Ennek is a tudatlanság az oka. Nem tudja, hogy mikor láthat megint így.

- Hány óra van? - nyújtóztam egy jó nagyot. Biztos még csak kilenc-tíz óra körül lehet. Általában akkor szokott kidobni az ágy.
- Mindjárt 11. Szóval ideje felkelned és rendbe szedned magad, mert anyád mindjárt kész az ebéddel. Utána pedig jön a torta – csapta össze tenyerét izgatottan apa. Nem akartam elrontani az örömüket, mert mindennél jobban vártak erre a napra, ami - elmondásuk szerint -, csak az enyém. Én nem értek velük egyet, mert mégis mit csináljak ma? Számomra pont olyan, mint a többi nap, nem tudok különbséget tenni.
-Oké. Adj 20 percet és elfogadható külsőt varázsolok magamnak – emeltem rá a tekintetem egy halvány mosoly kíséretében. Aprót bólintott és nevetve elhagyta a szobámat, majd becsukta az ajtót maga után. Így ráláttam a One Direction óriás poszteremre, amit még fél évvel ezelőtt ragasztottam ki. Akkor kezdtem el hallgatni a zenéjüket, amikor kiderült, hogy beteg vagyok. Lehet, hogy hülyeség, de ők segítettek felépülni. A dalaik egy része feldobta a szürke hétköznapjaimat, míg a lassabbak azt éreztették velem, hogy van remény. Tudom, hogy ez nem igaz, mert a remény halvány szikrája sem lebegett még előttem és nem is fog. A legnagyobb álmom az, hogy találkozhassak velük. Ezt még senkinek sem említettem, de így van. Tudom, hogy úgysem fog összejönni, mert nem olyan az anyagi helyzetünk, hogy ezt megengedhessem magamnak. Ez egy álom marad. Talán ez lenne az utolsó kívánságom a halálom előtt, hogy találkozhassak velük és elmondjam nekik, hogy mennyi mindenben segítettek nekem, függetlenül attól, hogy nem is tudtak róla.

Gyorsan ledobtam magamról a pizsamámat és felvettem egy egyszerű lila pólót és egy farmert. Már régóta nem jártam a ház falain kívül és nem is szoktak látogatók érkezni hozzám, ezért a sminkelést is hanyagolom jó ideje. Apa is azt mondta, hogy így természetesebb az arcom, és amikor puszit ad, akkor nem az alapozónak, hanem nekem adja. Ezen jót nevettem. Ez volt a legutóbbi alkalom, amikor őszintén és nem kényszerből nevettem. Kivéve, mikor a fiúk klipjeit nézem a neten, mert olyankor minden dalt boldogan éneklek. Viszont tudatában vagyok annak, hogy a hangom hasonlít a repedt fazékéhoz. Ezt még régen mondta anya, amikor kieresztettem neki a hangomat. Azok is szép idők voltak.
Miután véget ért a nosztalgiám, még vetettem egy röpke pillantást a poszterre és lekullogtam a lépcsőn. Anya a konyhában sürgött-forgott. Apa próbált neki segíteni, de inkább csak hátráltatta. Amikor észrevették, hogy őket nézem, széles mosolyra húzták ajkukat. Mindig is csodáltam őket, amiért ennyi idő után még mindig tiszta szívből szeretik egymást.

-Felébredtél, drágám? – jött oda anya és egy puszit nyomott az arcomra. Én csak hümmögtem egyet és leültem az egyik székre. Figyeltem minden mozdulatukat és a menüt is meglestem. Húsleves, rántott és sült hús, tepsibe sült krumplival. A kedvenceim. Sóhajtottam a látvány miatt, ők pedig látván reakciómat nevettek egy jót rajtam. Örülök, hogy jó kedvük van.

-Anya, apa. Ugye nem vettetek semmi ajándékot? – kérdeztem rá. Utáltam, mikor rám költik azt a kevéske pénzt, ami van.
-A szülinaposnak mindig jár meglepetés, nem? – értetlenkedve nézett rám apa.
-De nem akkor, amikor a család nem úgy áll anyagilag – nem tudtam a szemükbe nézni, ezért az érdekesnek tűnő asztalt pásztáztam szemeimmel.
-Itt most nem az a fontos kicsim – guggolt le elém anya és elérte, hogy kék szemeibe nézzek.
-Most csak te számítasz. Sokáig gondolkoztunk, hogy mi lenne számodra a megfelelő szülinapi ajándék. Nem voltunk egy boltban sem – összeráncoltam a szemöldökömet. Akkor vettek valamit vagy nem? Nagyon remélem, hogy nem.
-Csupán az internetre volt szükségünk – jött közelebb apa is. Tekintetem köztük cikázott, várva bármiféle válaszra.
-Mondjátok már, az Isten szerelmére – lettem egy kicsit ideges, amikor nem szóltak semmit, csak mosolyogtak rám.
-Na, jó. Szívem én nem bírom tovább. Hozd ide az ajándékát – nézett anya apára, aki már indult is a nappaliba. – Igaz, csak ebéd után, a tortánál szerettük volna átadni, de így is jó.

Közben apa is visszatért egy borítékkal a kezében. A kíváncsiság már az őrületbe kergetett. Ezt persze nem mutattam ki, mert akkor képesek lennék tovább húzni az időt.
-Hát, akkor… Boldog 19. Születésnapot Lena – mondták egyszerre és átnyújtották a borítékot. Mielőtt felnyitottam volna, megajándékoztam őket egy-egy hatalmas és erős öleléssel. Majd kezelésbe vettem az ”ajándékomat” és végre kinyitottam. Belenéztem és kivettem a két papírt, ami benne volt. Nem hittem a szememnek. Ez biztos, hogy nem velem történik. Valaki csípjen meg. Két koncertjegy volt benne, mégpedig aOneDirection southamptoni koncertjére.
-Mondj valamit kislányom, mert mindjárt megőrülök idegességemben – harapdálta szája szélét anya.
-Ez… ez… valami elképesztő – meredtem még mindig a jegyekre, majd észbe kaptam. – De ezt nem fogadhatom el.
Szüleim értetlenül néztek rám, viszont pillanatokon belül leesett nekik a státusz. Rájöttek, hogy engem zavar az ár.
-Már pedig elfogadod, mert mi azt akarjuk. Ha nem mész el, azzal minket sértesz meg. Szóval három nap múlva ott fogsz tombolni az elsők között. Megértettük egymást? – fenyegetett meg játékosan apa. Itt volt az idő, hogy eltörjön a mécses. Nem bírtam tovább. Ez még egy autónál és háznál is nagyobb ajándék számomra. Szorosan öleltem őket, egyszerűen képtelen voltam elengedni a számomra legfontosabb embereket. Pár perc múlva sikerült csak elszakadnom tőlük.
-De miért van két jegy? – néztem rájuk kíváncsian.
-Gondoltuk, apád vagy én elkísérnénk. Csak, hogy ne érezd magad egyedül – mondta félénken anya.
-Ez remek, szuper, sőt, fenomenális – vigyorogtam, mint a tejbe tök. – De ki jön velem?
-Mivel én dolgozok, ezért anya fog elkísérni – ölelt át egyik karjával apa.
-Oké. Akkor most már eszünk? – tettem fel a kérdést, mert nagyon éhes voltam, de közben még mindig számítottam arra, hogy mindjárt felébredek. Apáék nevetve bólintottak és hozták az ebédet. Most megint olyan boldog voltam, mint régen. Úgy éreztem, ez életem eddigi legjobb napja és semmi sem ronthatja el. Miután megkajáltunk és a tortán lévő gyertyákat is elfújtam, felmentem a szobámba. Napi tevékenységeimet intéztem, azaz tévé, laptop, majd megint ezeket felváltva.

~3 nap múlva~

Reggel nem bírtam sokáig aludni, hiszen tudatosult bennem, hogy ma este a fiúk koncertjére megyek. Tudom, hogy sok rajongó csak reménykedik, hogy egyszer találkozhat velük és biztos sokan utálnának, ha tudnák, hogy félévnyi ”rajongás” után eljutok a koncertjükre. A fejemhez vágnák, hogy ők már több éve directionerek, én pedig nem is szeretem őket, csak így hozta a sors, hogy elmehetek. De nem foglalkoztam ezzel sokat, mert nem ismernek, nem tudják, hogy min mentem keresztül.
Még csak 8 óra volt, de éberebb voltam, mint valaha. Be voltam zsongva és nem tudtam semmit sem enni az izgalomtól. Gondolom, anyáék még alszanak, ezért bekapcsoltam a laptopomat és halkan hallgattam a Last First Kiss-t. Imádom ezt a dalukat. Mondjuk, melyiket nem?!
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, de valaki kopogtatott az ajtón.
- Gyere be – kiáltottam. Oldalra fordultam és apával találtam szembe magam.
- Már fel is keltél? Hogy lehet az? – ült le mellém az ágyra. – Várj, tudom. A koncert miatt, igaz?
- Eltaláltad – mosolyogtam. – Alig aludtam, mert izgulok.
- Jaj, kicsim. Annyira örülök, hogy sikerült téged felvidítani. Komolyan – ölelt át karjaival apa.
- Én is és nem tudom elégszer megköszönni. Biztos egy vagyonba került – sütöttem le szemeimet.
- Te azzal ne foglalkozz. Egyébként sikerült egy kicsit alkudnunk, szóval nem volt vészes – vont vállat apa. – Nekem most mennem kell dolgozni. Majd csak hajnalban jövök haza. Most pedig jöjjön a legfontosabb: érezd jól magad! – kiáltott a végén egyet. Ezen nevetnem kellett. Az elmúlt 24 órában többet nevettem és mosolyogtam, mint az elmúlt fél év alatt összesen.
- Köszi, apa. Remélem, meglesz – válaszoltam és hagytam, hogy induljon a munkába.

Lementem reggelizni, közben találkoztam anyával, aki már ruhát válogatott nekem estére.
- Anya. Nem akarok úgy kinézni, mint egy barbie baba. Én szeretném kiválasztani a cuccomat, ami egy farmer és a világoskék virágos felsőm lesz – mondtam neki kicsit oktatóan, de nem vette zokon.

~~~

- Gyere már Lena, mert elkésünk – sürgetett anya. Még gyorsan belenéztem a tükörbe és egész normálisnak találtam az eredményt, amit kemény két óra alatt hoztam össze.
- Anya, ez egy koncert. Onnan nem lehet elkésni, mert a fiúk biztos később jönnek, mint a kezdés időpontja – okoskodtam egy kicsit. Néha kell az ilyen.
-Jó. Induljunk – nem is foglalkozott azzal, amit mondtam, csak ment és ment. Alig bírtam utol érni. Mintha jobban érdekelné, mint engem. Vagy csak azt szeretné, hogy ne késsek le semmiről.

-Megérkeztünk – néztem izgatottan a nagy arénát, ahol hamarosan aOneDirection fog énekelni és láthatom őket teljes életnagyságban. Hihetetlen.Én az első sorban álltam, anya pedig hátrébb leült egy székre. Azt mondta, hogy ő úgysem tombolna.
Nem lett igazam, mert alig késtek és amint bementünk már el is kezdték az első dalt. Ott álltak, vagyis ugráltak előttem. Legjobban Harry tetszett a bandából, az ő hangja tud elvarázsolni. Az összes dalt végig énekeltem, a Little Things-nél és a Summer Love-nál könnyeztem, a gyorsabb tempójúaknál ugráltam és kiabáltam. Liam kétszer, Harry négyszer és a többiek egyszer-egyszer rám néztek. Igen, számoltam. Olyankor rájuk mosolyogtam, kivéve Harry-nél. Amikor felém pillantott, én gyorsan más irányba fordultam, mert mindig elpirultam. Talán észrevette, mert mikor már negyedszer tekintetett rám, szemöldökét ráncolva méregetett. Ettől még jobban zavarba jöttem, ha még lehetett fokozni.

Vége. Nem hiszem el, hogy vége. Mindenki elindult kifelé, de én nem mozdultam. Még a történtek hatása alatt voltam. Hátranéztem és anyát sem láttam sehol. Már senki nem volt az arénában. Egyedül maradtam. Vagyis majdnem egyedül, mert lépteket hallottam magam mögött. Nem mertem megfordulni, mert fogalmam sem volt, hogy ki lehet az. Talán anya? Vagy valami őrült, aki meg akar erőszakolni? A második variáció erősebben befészkelte magát a fejembe, így szaporán kezdtem szedni a lábaimat és menekülni kezdtem. Azonban az illető elkapta a karomat, így megakadályozva, hogy tovább jussak.
- Kérlek, ne bánts – remegő hangon szólaltan meg. Összeszorítottam a szemeimet, mert féltem, hogy vajon mit fog csinálni.
- Miért bántanálak? – nevetett ”támadóm”. Ez a rekedtes nevetés nagyon ismerős. Óvatosan megfordultam és magával Harry Styles-szal néztem farkasszemet.
- Te… te… - ennyit tudtam csak kinyögni. Nem hittem el, hogy ő áll velem szemben. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Persze Ő jót mulatott zavartságomon.
- Az anyukád hazament. Neked viszont azt üzeni, hogy érezd jól magad – mondta sejtelmes mosollyal az arcán. Hazament? Itt hagyott? És mi az, hogy érezzem jól magam? Millió kérdés kavarogott a fejemben. Ezt Harry is észrevette, mert folytatta.
- Tudod, a koncerten feltűnt, hogy amikor feléd néztem, te elfordultál. Kíváncsi vagyok, hogy miért. Elmondhatnád egy piknik közben – villantotta meg tökéletes hófehér fogsorát, amivel teljesen levett a lábamról. Helyben elájultam volna, de tartanom kellett magamat.
- Te beszéltél anyával? – inkább nem válaszoltam az előzőkre, mert akkor megint paradicsom lenne a fejem helyett.
- Nem. Az utolsó szünetben leírtam egy papírra az üzenetemet és az egyik testőrt alkalmaztam postásnak – felelt kérdésemre, de még mindig várta a válaszomat a piknikes dologgal kapcsolatban.
- Ó, értem. Hát, akkor szívesen piknikezek veled, de… most? Este van – ráncoltam össze szemöldökömet.
- Tudom, hogy este van. Mivel itt laksz Southamptonban, mutathatnál egy jó helyet, ahonnan be lehet látni a várost és még fű is van, ahová lepakolhatunk – dobta fel az ötletet. A lelkesedése rám ragadt és a vigyort nem lehetett levakarni az arcomról. Még csak most vettem észre, hogy a piknikkosár már ott figyel a kezében. Nem tudtam mit mondani, mert el kezdett húzni a hátsó részhez és beültünk egy fekete kocsiba. Elég nagy volt és kényelmes. Mondtam neki, hogy merre menjen és végül megérkeztünk az egyik legszebb helyhez, amit ismerek itt.

Harry kivette a kocsiból a kosarat és egy plédet, majd a fűre terítette. Igazán romantikus volt, de az lehetetlen, hogy mi ketten együtt legyünk. Hiszen én nem vagyok olyan szép, mint a többi lány és még beteg is vagyok. Ezért nem tudom, hogy meddig is lehetnék vele.
- Nem fognak megtalálni a rajongók? – ültem le és rá emeltem barna szemeimet.
- Úgy tudják, hogy már a Floridába tartó repülőn ülök a fiúkkal. Szóval aggodalomra semmi ok – helyet foglalt mellettem. Megnyugodtam. Akkor senki sem zavar minket. Elővett egy dobozt, amiben különböző sütik voltak. Abban a pillanatban jelezte a hasam, hogy szüksége lenne valami ehetőre. Harry kinevetett, én pedig már megint elpirultam.
- Úgy hallom, éhes vagy. Válassz – tartotta elém a dobozt és egy műanyag tányért is adott, szalvétával. Ezek a gesztusok mind olyan abszurdnak tűntek, mivel eddig még egyszer randiztam, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. Kivettem egy csokisat és enni kezdtem. Harry epreset választott. Csak ettünk és ettünk. Majd mikor bejeztük, megköszörültem a torkom és a mellettem ülő személy felé fordultam. Ő pedig kíváncsian nézett rám.

-Miért pont én? Miért nem valaki más? – támaszkodtam kezeimre és vártam a válaszára.
-Azért, mert titokzatos vagy. A koncerten is az voltál. Rád néztem, de te elfordultál. Mind a négy alkalommal. A rajongóink olyankor mindig fülig érő szájjal vigyorognak vissza ránk és integetnek – szóval ő is számolta. Uram isten. Titokzatos? Erre felnevettem, ő meg értetlenül meredt rám.
- Az csak azért történt, mert zavarban voltam. Ahogy most is úgy érzem magam – néztem a másik irányba, mert éreztem az arcomat elöntő pírt.
-Aranyos vagy, amikor elpirulsz – jegyezte meg Harry. – Mesélj magadról.
Visszafordultam és egy mély sóhajtás után belekezdtem. A betegségemet nem említettem, mert nem akartam, hogy sajnáljon, és máshogy tekintsen rám. Akkor én lennék a beteg lány, akinek szüksége van a segítségére és ezért nem hagyhatja el. Azt nem szeretném, hogy csak emiatt legyen velem. Azzal fejeztem be, hogy szeretem a zenéjüket és sok mindenben segített rajtam.

Harry ezután nem kérdezett semmit, csak nézett a távolba. Ezt a cselekedetét nem tudtam mire vélni. Hirtelen furcsa érzés fogott el és megéreztem. Megéreztem a halál illatát. Lehet, hogy most hülyének tűnök, de így van. Éreztem, hogy közeleg a vég. Ezért döntöttem. Ez az utolsó esélyem, hogy Harry közelében vagyok, így elmondok neki mindent. Már éppen megszólaltam volna, de megelőzött.
-Tudod, úgy érzem, mintha valamit titkolnál előlem – nézett mélyen a szemembe. Már csak ezért is ki kell mondanom mindent.
-Igen, így van – álltam fel és a falécekhez sétáltam, amik megakadályozták, hogy az ember leessen a dombról. Harry követett és kérdő tekintetét az enyémbe fúrta. – Beteg vagyok.
-Mi? – hangjából hallottam a döbbenetet és azt is, hogy lesokkolódott.

Ajánlott zene :http://www.youtube.com/watch?v=vKQ7hMwVNPI

-Rákos vagyok. Nem látszik rajtam, de az vagyok. Fél évvel ezelőtt derült ki. Azóta nem mozdultam ki a lakásból. A barátaim elfordultak tőlem, mert szégyellték a külsőmet. Amikor megtudták, hogy nem lettem se kopasz, se anorexiás, akkor felkerestek, de nem érdekelt. Ha kitagadtak volna a külsőm miatt, akkor nem érdemelnek meg. Nekem nem kellenek ilyen emberek az életembe. Tehát, amikor az orvosok mondták, hogy beteg vagyok, elkezdtem hallgatni a dalaitokat és segítettek rajtam. Nem is tudod, hogy mennyit. Jobb kedvem lett tőle és valamennyire felépültem. Három nappal ezelőtt volt a szülinapom és a szüleim koncertjegyet adtak nekem, így jutottam el a fellépésetekre. Mivel nem tudom, hogy mikor halok meg, ezért ez volt az utolsó kívánságom, hogy találkozzak veletek és elmondjam, hogy mennyit segítettetek. De most csak veled tudom közölni, ami nem baj, mert te vagy a kedvencem a bandából. Nem akartam elmondani mindezt, mert szerettem volna, ha önmagamért kedvelsz és nem azért vagy velem, mert beteg vagyok. Hát ennyi – végig engem nézett, amitől néha zavarba is jöttem. Főleg, amikor róla beszéltem.Arcom lefolyt néhány könnycsepp, de már megtanultam kezelni ezt a témát, így nem okozott akkora nehézséget erről beszélni. Nem szólt semmit, csak szorosan magához ölelt. Majd egy kis idő múlva szólalt meg.

- De… akkor most miért mondtad el? – fürkészte arcomat, de kezeivel még mindig a hátamat simogatta.
- Azért, mert érzem, hogy nincs sok hátra – nyeltem egy nagyot. Arra számítottam, hogy kifejezi a sajnálatát és beszél egy csomót arról, hogy ne adjam fel, satöbbi. De, nem. Ismét magához húzott és karjait szorosan körém fonta. Én pedig átöleltem derekát. Ez többet mondott minden szónál és jobban is esett. – Köszönöm, hogy teljesítetted az utolsó kérésemet.
Suttogtam fülébe, mitől libabőrös lett. Ezt váltanám ki belőle? Megszakította az ölelést és száját az enyémre tapasztotta. Visszacsókoltam, azonban pár pillanat múlva elváltunk levegőhiány miatt.
- Szeretlek, Lena – mondta komolyan. Szeret. Harry Styles azt mondta, hogy szeret. De nem csak mondta, hanem tényleg úgy is gondolta. Láttam a szemében. Talán lehetetlenség beleszeretni valakibe egy-két óra alatt. Ha mégis hazudott volna és nem is szeret, az sem érdekel. Én belé szerettem és csak ez számít. Nekem már csak a mai nap fontos. Holnap már úgysem látom, hogy milyen lányokkal jön össze. A boldogságot kerestem és meg is találtam.
- Én is szeretlek Harry – sírtam el magam. – Megtennél nekem valamit?
- Bármit – felelte. A táskámba nyúltam és elővettem egy borítékot. Egy búcsúlevél volt benne, amit ma délután írtam a szüleimnek. Nem tudom, hogy miért, de úgy gondoltam, hogy inkább megírom, még mielőtt késő lesz. Talán már akkor éreztem, hogy közeleg az idő, amikor számomra vége mindennek.
- Ezt odaadnád anyának? – néztem rá könnyes szemekkel. Mintha az övében is láttam volna pár kósza könnycseppet, de talán csak képzeltem. Bólintott. – Nem akarom, hogy lássák, amikor meghalok. Nincs valami ötleted, hogy hová mehetnék?
- Még nem is biztos, hogy meghalsz – mondta halkan.
- De igen, mert érzem. Érted, Harry? Érzem – fogtam arcán kezeim közé és egy lágy csókot adtam puha ajkaira.
-Nem engedhetem, hogy egy szálloda szobájában érjen véget az életed. Ha nem akarsz hazamenni, akkor maradjunk itt – mondta óvatosan. Hálám jeléül megöleltem és kifeküdtünk a pokrócra.
- Köszönöm Harry, hogy itt vagy velem. Soha nem foglak elfelejteni – suttogtam és erősebben kapaszkodtam karjaiba.
- Én sem téged Lena – mondta elcsukló hangon. Majd mindketten lehunytuk szemünket.

Tudtam, hogy holnap reggel én már nem kelek fel. Megköszöntem az égieknek, hogy így érhetett véget az én történetem. Ilyen mesésen, szerelmesen és semmi rossz nem volt benne. Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy minden úgy történt, ahogy lennie kellett. Ennél szebb befejezést nem is tudnék elképzelni. Az a tény, hogy a fiú, akinek beleszerettem a hangjába és az este folyamán a lelkébe is, viszont szeret. A felhők közül mindig figyelni fogom. Én már biztonságban vagyok, ezért fentről mindig vigyázni fogok rá. Ahogyan a szüleimre is. Mindent leírtam nekik az eddigi 19 évemről és két teljes oldalon keresztül ecseteltem azt, hogy mennyire hálás vagyok nekik. Talán először nem fogják elhinni, hogy megtörtént. De aztán tudatosul bennük minden. Ismerem őket. Anya a válaszokat keresi majd és sok időbe fog telni, míg elfogadja a halálomat. Apa inkább magában kesereg és próbál segíteni anyának átvészelni ezt az időszakot.
Amikor a levelet írtam, még nem is sejtettem, hogy Harry karjaiban fog elérni a halál. Ezt nem tudtam nekik megköszönni, de majd Ő elmesél nekik mindent. Remélem. Csak azt szeretném, ha boldogok lennének, mert megérdemlik. Szeretem őket tiszta szívemből. Az utolsó gondolatom mégsem hozzájuk szólt, hanem a nagyvilágnak, akik nem hisznek az álmokban.

„A halálom előtt beteljesült a legnagyobb álmom. Harry Styles volt az, akibe beleszerettem páróra alatt és boldogabb voltam, mint valaha. Az utolsó kívánságom célba ért.”

34. fejezet - Olyan aranyosak vagytok

Vele még a világ végére is elmennék. Kétség kívül kimondhatom, hogy teljesen beleszerettem.

Reggel a nap sugarai már teljesen betöltötték a szobát, így nem tudtam tovább aludni. Nagyot ásítottam, majd lassan felültem az ágyon. Visszagondoltam a tegnap estére és hatalmas mosoly kúszott arcomra. Oldalra pillantottam, de Harry már nem volt mellettem. Egy ideig merengtem magam elé, majd összeszedtem minden erőmet és felkeltem a puha ágyból. Miután ráeszméltem, hogy nincs rajtam ruha, felkaptam egy bugyit és Harry földön heverő, fekete Rolling Stones-os pólóját. Halkan nyitottam ki az ajtót és mentem le a lépcsőn, nehogy meghallja csoszogásomat. Ahogy sejtettem, a konyhában, vagyis éppen a hűtőben kutakodott. Óvatos léptekkel mögé osontam és átöleltem hátulról. Talán tudta, hogy jövök, mert jelét sem mutatta annak, hogy meglepődött volna. Helyette becsukta a hűtőajtót és felém fordult. Arcán kis fáradtság, de annál nagyobb mosoly ült. Szemei őszintén csillogtak és ettől még jobb kedvem lett.
- Jó reggelt baby – mondta rekedtes hangján, majd reggeli csókban részesített, amit egyáltalán nem bántam.
- Neked is – válaszoltam, miután elszakadtunk egymástól. Alaposan végigmért és megnyalta alsó ajkát. Hát persze… Csak a póló és a bugyi van rajtam.
- Jobban áll rajtad, mint rajtam – vigyorgott és szemei még mindig a pólón és lefelé kalandoztak.
- Tudom – ha Ő lehet nagyképű, akkor én is. Néha kell az ilyen. Szemforgatva került ki és állt a pult elé. – Most meg mi van?
- Még hogy én vagyok az egós… - mormogta maga elé, de tisztán hallottam minden szavát. Mögé léptem és ujjaimat végighúztam napbarnított hátán.
- Ha neked lehet, akkor nekem is – suttogtam érzékien a fülébe, amitől libabőrös lett, izmai megfeszültek. Hirtelen megfordult és nekinyomott a pult másik oldalának. Meglepődtem cselekedetén, bár tudtam, hogy a határait feszegetem.
- Fejezd be! – mondta lassan és dühösen. Más már félt volna tőle, de tudom, hogy csak azért ideges, mert feltüzeltem.
- Miért? Mi lesz, ha nem? – kérdeztem kihívóan és kezemet levezettem alsójához. Szaporábban kezdte venni a levegőt és kezeivel erősen a pultot szorította.
- Akkor itt foglak leteperni – préselte ki magából és még közelebb jött, már amennyire tudott és felültetett a pultra. Lábaim közé állt és feszülten várta reakciómat. Szélesen elvigyorodtam, mert most végre visszaadtam neki a fürdőszobai incidenst.
- Rajtam nem múlik… De szerintem a családod már vár minket – biggyesztettem le ajkaimat szomorúságot színlelve. Bosszúsan felsóhajtott és továbbállt. Tudja, hogy vesztett. Nincs is ennél jobb.

Gyorsan letusoltam, majd Harry is utánam. Közben meg is reggeliztünk és már indulásra készek voltunk. Vagyis csak Harry. Már a nappaliban toporzékolt, míg én nyugodtan simítottam végig ruhámon és ellenőriztem mindent. Őszies idő volt, de a nap viszont sütött, ezért vékony pulcsit választottam. A legfontosabb szempont az volt, hogy ne nézzek ki túl kihívóan. Nos, ez szerintem sikerült, mivel az alkarom, a nyakam és a fejem kivételével minden testrészemet fedi valami. Azért remélem, hogy nem is túl apácás. Harrynek igaza volt… Túlaggódok mindent.

- Ariana, menjünk már! – hallottam meg hangját a földszintről. Utoljára belenéztem a tükörbe és elindultam le a lépcsőn. – Wow.
- Nagyon rossz? – kérdeztem kételkedően. Fájdalmasan nézett rám és magához húzott.
- Gyönyörű vagy… Mint mindig. Anyáék imádni fognak – homlokát az enyémnek döntötte és szemembe nézett. Ezt annyiszor mondta már, de olyan nehéz hinni neki. Közben pedig pontosan tudom, hogy komolyan gondolja.
- Remélem – mondtam egy sóhajtás alatt. Az ajtót kulcsra zártam és beültünk a kocsiba. Harry nyugodtan üldögélt mellettem, míg én ajkamat harapdáltam, de úgy, hogy egyáltalán ne vegye észre, mert akkor megint belekezd a hegyi beszédbe. Azt pedig nem akarom.

Egy-két órája már utazhattunk, amikor megláttam azt a táblát, amely vegyes érzelmeket keltett bennem. ”Welcome to Holmes Chapel!” Egy részem örült neki, hogy megismerhetem Harry családját, a másik viszont rettegett a tudattól, hogy esetleg nem fognak kedvelni. Perceken belül leállt alattunk a motor. Harry kicsatolta a biztonsági övét és felém fordult. Kezét a combomra simította.
- Minden rendben lesz baby – félém hajolt és egy lágy csókot lehelt ajkamra. Halványan elmosolyodtam és kiszálltunk a járműből. Épp, hogy szerelmem lezárta az autót, a bejárati ajtó már nyílt is. Egy sötét hajú nő sietett felénk nagy mosollyal az arcán, mögötte egy fiatal lány, majd egy idősebb, szemüveges férfi követte.
- Végre ideértetek! Már nagyon vártunk benneteket! – mondta boldogan, majd szorosan magához ölelte a mellettem álló fiút. Tehát ő Harry anyukája. Miután elengedték egymást, a nő érdeklődve, kedvesen pillantott felém.
- Anya, ő itt Ariana, a barátnőm. Ariana, ő itt az édesanyám, Anne – megtörtént a nagy bemutatkozás. Már majdnem a kezemet nyújtottam felé, de megelőzött és engem is karjai közé vont, mint az előbb Harry-t. Meglepődöttségemet nem mutattam ki, inkább visszaöleltem. Első benyomás az, hogy közvetlen és ez tetszik, mert én pont az ellentettje vagyok.
- Örvendek Ariana! Szólíts nyugodtan Anne-nek és tegeződjünk! – azt vettem észre, hogy teljesen fel van pörögve. Teljesen olyan, mint Harry csak idősebb és női kiadásban. Pillanatokon belül megismerkedtem a nővérével, Gemma-val és a nevelőapjával, Robin-nal. Mindannyian szimpatikusak és szerethetőek. Már most imádom őket és remélem, hogy ők is kedvelnek engem. A házba érve, Gemma egyből megcsillogtatta idegenvezetői képességét és megmutatta a lakást, míg a többiek a konyhában telepedtek le és beszélgetésbe kezdtek. Talán jobb is, hogy én nem vagyok ott, mert Harry biztosan régen látta a szüleit és most van idejük egymásra. Gemma sokat bolondozott, miközben a különböző helyiségeket mutatta meg. Harry szobájánál többet időztünk és láttam róla kiskori fényképeket is. Némelyiknél röhögtem egy jót rajta, de összességében nagyon cuki volt.
Leérve a lépcsőn, a konyha felé vettük az irányt és már teljesen feloldódva nevettünk egymás mellett. Három érdeklődő szempár szegeződött ránk, de abból egy amolyan ”mindent tudok” nézéssel bírt.
- Mi a nevetés tárgya hölgyek? – kérdezte kíváncsian, de mégis nevetve Anne.
- Csak meséltem valamit Aker-nek. Ja, és átvettem a Zayn által adott becenevet. Mostantól így fogom hívni – jelentette ki büszkén Gemma és helyet foglalt Robin mellett. Én odasétáltam Harry-hez, aki egy lágy puszit nyomott az arcomra. Szemem sarkából láttam, hogy Anne vigyorogva figyel minket, miközben az ebédet készíti elő.

- Olyan aranyosak vagytok – törölte le a nem létező könnyeit Gem és sírást színlelt, de közben komolyan is gondolja, amit mondott. Szégyenlősen lehajtottam a fejemet és meghallottam a híres rekedtes nevetést.
- Tudjuk – az egózás nem maradhat el. Itthon is ezt csinálja? Már meg sem lepődök.
- Hülye – morogta Gemma és egy taslit adott öccsének. Mindenki jót nevetett rajta, kivéve az említett. Ő csak a fejét fogta és eljátszotta, hogy mennyire fáj neki.

Az ebéd isteni volt, Anne nagyon jól főz. Átmentünk a nappaliba és jót beszélgettünk. Én is meséltem magamról és a családomról is, persze apát nem említettem. Ők is beavattak a dolgokba, de főként Harry-ről volt szó, hogy honnan indult és milyen sztár lett belőle. Ennél a pontnál csak nagyképűen vigyorgott, de Gemma megint lekevert egyet Harry-nek, de most meg se kottyant neki. Érdekes.

Az idősebbik Styles testvér rávett arra, hogy sétáljunk egyet a környéken. Megmutatja majd, hogy merre van a pékség, ahol Harry dolgozott, a sulijuk és egy kis tavat is emlegetett. Örömmel sétálgattam vele az utcákon, nem csak a friss levegő miatt, azért is, mert kíváncsi voltam, hogy hol nőtt fel Harry. Igaz, nem ő vezetett körbe, de így talán jobb is volt.

--Harry--

Annyira boldog vagyok, hogy a családom ilyen jól kijön Ariana-val. Tudtam, hogy szeretni fogják, de eddig még senkivel sem voltak ennyire közvetlenek, amin meglepődtem. Barátnőmön pedig láttam, hogy megkönnyebbült érzés járja át. Nem is értem, miért parázott annyit. De már kezdem megszokni ezt a rossz tulajdonságát. Éppen anya mesélte, hogy az egyik régi barátnője kisbabát vár, amikor csörgött a telefonom. Sajnos félbe kellett szakítani a beszélgetést, de gyorsan el akartam intézni a telefonhívást. Elnézést kérve az udvarra siettem ki és meg sem nézve a kijelzőt, azonnal felvettem. Most nem akartam ezzel foglalkozni. Itthon vagyok a családommal, akiket nem sűrűn látok és velem van a barátnőm is. egy kis nyugalmat igazán megérdemelnék. Mondjuk azon is csodálkoztam, hogy a házunk előtt egy rajongó sem várt minket.
- Igen? – szóltam bele kicsit sem kedvesen. Türelmetlenül vártam, hogy a vonal túlsó végén megszólaljon egy hang és végre letegyük, majd mehetek vissza a szüleimhez.
- Harry – ne, csak ezt ne. Ez a hang a legirritálóbb az egész világon. – Azt hiszem, hogy terhes vagyok.
Még a vér is megfagyott bennem. Kérlek, Istenem, ne! …

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyit kellett várni az új részre, de mentségemre szóljon, hogy kórházban vagyok egy baleset miatt. A pozitívum az benne, hogy így van időm megírni az új részeket.:D Remélem, hogy ti jól vagytok és túléltétek az első sulis hetet!

Köszönöm szépen az előző részhez érkezett pipákat és véleményeket!:)

Az új részről annyit, hogy nem lett valami hű de izgalmas, max.a vége. Mit szólnátok hozzá, ha szerdán vagy csütörtökön érkezne a következő? Mondjuk, ha megvan a 10 komment. Mit szóltok? Régen volt már alku.:D

Utolsó dolog. ITT van az új blogom, amit hamarosan elkezdek. Azonban, ha valaki vakon megbízik bennem és hiszi, hogy egy jó történettel rukkolok majd elő, az akár fel is iratkozhat.:) A név ne tévesszen meg senkit. Az is én vagyok, csak egy új fiókot kellett csinálnom, mert egy névtelen emberke megvádolt azzal, hogy elloptam a DestinyB nevet. Hát, jót röhögtem rajta, de inkább csináltam egy másikat.

Ennyi lettem volna mára, mindenkinek kitartást a sulihoz, legyetek rosszak!

Puszi: DestinyB xx