9. fejezet - Ne félj az újtól

Sziaasztok:)) Kicsit megkésve ugyan, de itt vagyok az új résszel. Szerintem egész jó lett :D
Örülök, hogy már 11 feliratkozóm van és köszönöm szépen a 4 kommentet!!!
Ha minden jól megy, akkor a következő részt még hétvégén fel tudom tenni:)
Remélem, hogy ez is tetszeni fog nektek!
Még mindig lehet pipálni, kommentelni és feliratkozni is :D Valamint, ha gondoljátok, másokkal is megoszthatjátok a blogot:)
Arra gondoltam, hogy mostantól mindig kitennék egy idézetet, amely kapcsolatos az aktuális résszel. Kérlek titeket, hogy jelezzetek vissza, hogy tetszik-e nektek az ötlet!
Még valami. Mint azt látjátok, kitettem egy e-mail cím elérhetőséget, oda írhattok nekem a bloggal(vagy bármivel) kapcsolatban:)
Jó olvasást!:)
DestinyB xx

"Ha távol vagyunk, képzelődünk. Induláskor sajgó szívvel hagyjuk magunk mögött a gyöngéd vonzalmakat, ugyanakkor azzal a furcsa érzéssel is, hogy kincset ástunk el a föld alá."

-Megjöttem! - kiabáltam egyet a lakásba érve. Anya sétált ki a konyhából. Mindig ott van!?
-Na! Nem is ütötted ki magad annyira - mondta nevetve.
-Tudod, hogy nem iszok alkoholt. Vagyis tegnap ittam egy kis vodkát, de csakis Lucas kedvéért - mondtam.
-Tudom kicsim. Segítsek összepakolni? - terelte el a témát, mire én azonnal észbe kaptam és rohantam fel a lépcsőn, de még azért válaszoltam anyának.
-Igen. A szárítóról hozd fel a ruháimat légyszi - anya csak hümmögött egyet, ami nála azt jelenti, hogy jó.
Nagyjából már végeztem a bepakolással, összesen 4 bőröndöm lett tele és az is úgy, hogy igyekeztem kevés cuccot eltenni. Már csak pár dolog volt hátra, de jelzett a hasam, hogy ennem kellene. Visszagondolva, nem is reggeliztem. Leszaladtam a konyhába és megebédeltem délután 4-kor.
Visszamentem a szobámba és gondolkozni kezdtem, hogy mit nem raktam még el. A fényképek! Hogy lehettem ilyen hülye, hogy majdnem elfelejtettem?

A polcomról levettem párat és mielőtt eltettem volna, egy kicsit megnézegettem. Az egyiken Lucas és én voltunk, amint fagyis az egész arcom, kedves barátom pedig röhög rajtam, mert mindezt ő csinálta. A másik képen Adele-lel voltam egy pataknál. A következőn Laura kapott helyett mellettem, ahogyan ”tanulunk”. Végül volt egy olyan, amelyen anya, Cody és én voltam. Ez volt az a fotó, amit soha senkinek nem adnék oda a világ összes pénzéért sem.
Éreztem, hogy könnyek gyülekeznek a szememben, de gyorsan elraktam mindegyik képet, így nem tudok jobban elérzékenyülni.

-Anya! Kész vagyok - kiabáltam le, ő pedig feljött hozzám.
-Rendben - mosolyogott, de ez nem az igazi mosolya volt.
-Beszélnünk kell - mondtam komolyan. - Valamit tudnod kell.
Anya leült mellém az ágyra és kíváncsian fürkészte arcomat. Most vagy soha. El kell mondanom neki. Gyerünk, sikerülni fog. Hasonló szavakkal biztattam magam, erőt gyűjtve ezzel.
-Nem mondtam neked igazat. A fiúk nem csak azt akarják, hogy a pszichológusuk legyek - néztem rá félénken.
-Tudtam. Tudtam, hogy valami más van a háttérben. De mégis mi? - állt fel és oda-vissza sétálgatott a szobámba, várva válaszomra.
-Szóval. Harry, tudod a göndör hajú - néztem anyára, ő pedig bólintott, jelezve, hogy tudja, kiről van szó - tehát azt mondták róla az egyik cikkben, hogy nem tudna egy átlagos lány mellett élni, mert eddig csak híres barátnői voltak. A fiúk megkértek, hogy játsszam el a barátnőjét azért, hogy megmutassák a világnak, hogy nincs igaza az újságnak. Én pedig elvállaltam, de csak azért, mert láttam rajtuk, hogy nagyon szeretnének segíteni neki – hadartam el gyorsan és vártam reakcióját.
Anya helyet foglalt mellettem az ágyon és sóhajtott egy nagyot.
-Miért nem mondtad el? – kérdezte.
-Mert nem tudtam, mit szólnál hozzá – suttogtam.
-Miért? Most már tudod? - nézett rám gúnyosan, ezzel jelezve, hogy nem kellett volna hazudnom.
-Nem. Igazad van. Ne haragudj. - szegeztem tekintete a padlóra.
-Egyszer a nagy szíved fog az őrületbe kergetni. - hallottam hangján, hogy mosolyog, így bátorkodtam felnézni - De mégis hogy fogod ezt bírni?
-Nem tudom - dőltem el, majd anya is követte a példámat.
-Hiszen mindig is figyelembe vetted az emberek véleményét és nem gondolom, hogy a rajongók kedvesek lennének veled - mondta ki a fájó igazságot.
-Tudom, de így talán erősödnék. - próbáltam meggyőzni, de lehet, hogy csak magamnak bizonygattam.
-Vagy összetörnél - hát igen. Anya nem az optimizmusáról híres. Ezt tőle örököltem, szóval nem tudom, hogy miért lettem ennyire bizakodó hirtelen…
-Az is benne van a pakliban. De emlékszel, hogy mit mondtál nekem, amikor kicsi voltam? - fordítottam fejem az irányába, az arcán pedig hatalmas mosoly jelent meg.
-Persze. Ne félj az újtól, mert nem tudhatod, hogy mit tartogat számodra. - mondtuk együtt, egymás szemébe nézve. Éreztem, hogy sírás lesz a vége mindkettőnk részéről és be is következett. Ott itattuk az egereket, egymást ölelve.
-Ti meg mi a jószagú szent oroszlánt csináltok? - jött be Cody fintorogva a szobámba és elnevettük magunkat. Nem úszta meg az ölelést. Odarántottuk magunkhoz és összepuszilgattuk, amennyire csak tudtuk.
-Fúj! Most már igazán elég lesz. Megértem, hogy elmész, de ne így mutasd ki a szeretetedet. Inkább vegyél nekem valamit. - nyújtotta ki rám a nyelvét, én pedig hozzávágtam egy párnát. Cody nevetve elhagyta a szobámat és megint ketten maradtunk anyával.
-Tetszel Harrynek? - a kérdés olyan váratlanul ért, hogy köpni-nyelni nem tudtam. A válaszról fogalmam sem volt.
-Nem tudom - néztem rá. Nagyjából benne volt az igazság.
-Én igen. Ahogy rád néz, egyből látszik minden - mondta anya, mire én egy idióta fejet vágtam, mert szerintem egyáltalán nincs igaza. Ha rám néz? Mégis mi látszik? Az, hogy egy nagyképű barom, aki azt hiszi, hogy mindenkit megkaphat, akit akar? Anya mindig is jó emberismerő volt, nem tudom most mi ütött belé. Igaz, hogy ő az embereket mindig jó irányból közelíti meg. Talán igaz is lenne Harry esetében, de vajon van neki jó oldala? Mármint olyan, amikor nem beképzelt és bunkó, hanem esetleg figyelmes és kedves. Majd kiderül.
-Örülök, hogy te látod, mert én nem - válaszoltam őszintén. - Inkább hagyjuk a témát. Ígérem, ha valami van, úgyis értesítelek.
-Ajánlom is. - mondta anya.
Visszafeküdtünk az ágyra és még beszélgettünk sok mindenről. Még az élet nagy dolgairól is. Arra lettem figyelmes, hogy anyának csörgött a telefonja. Még mielőtt felvette volna, rákérdeztem az időre.
-8 óra. - mondta nemes egyszerűséggel, és elhagyta a szobát, hogy tudjon telefonálni.
Én pedig bepánikoltam, mert mindjárt indulok. Te jó ég. Ki tudja, mikor jövök haza? Jó persze, azért úgyis megkapom a programot, de akkor is. Izgultam, emiatt egy falat sem ment le a torkomon.
Arra jutottam, hogy átöltözök. Azért mégis a One Directionnel megyek Liverpoolba és azt sem tudom, hogy ott milyen idő van. Mivel itt nyugodt nyár eleji szél fújdogált, így egy csíkos pólót,egy farmert illetve egy vékony csizmát választottam,és egy fehér sálat tekertem a nyakam köré, mert annyira nem volt hű de meleg.
Miután felöltöztem, feltettem egy nagyon alap sminket, ha esetleg fotósok lennének a helyszínen. Mondhattam volna, hogy a reptéren, de nem vagyok biztos benne, hogy a fiúk magángépe pont egy helyi reptéren vár ránk…

Elmélkedésemből barátaim hangja húzott vissza a valóságba. Megjöttek. Ez azt jelenti, hogy már fél 9. Felkaptam a táskámat és lassan kisétáltam a szobámból, miután jól körbenéztem utoljára. Ez most úgy hangzott, mintha elköltöznék. Nyilván nem az történik, de én most teljesen úgy érzem magam.
Benéztem mindegyik szobába és mindent elraktároztam magamban. Bár nem hiszem, hogy sok minden fog változni.
Lent a többiek már vártak, én halványan elmosolyodtam. Ott álltak előttem a legfontosabb emberek az életemben. Anya, Cody, Lucas, Adele és Laura. Először Adele jött oda hozzám és jó erősen megölelt. Ebben benne volt minden érzelem, ami kettőnk között kialakult barátság szinten, azaz eléggé jó barátok vagyunk, mert alig kaptam levegőt és ahogy észrevettem barátnőm sem.

-Hiányozni fogsz csajszi. Ügyes legyél - mondta. Hallottam hangján, hogy elérzékenyült.
-Te is nekem és megpróbálok - válaszoltam.
Miután elengedtük egymást, Laurával is megismételtük ugyanezt. Lucas inkább hagyta, hogy anyáéktól búcsúzzak el előbb. Ez nagyon kedves volt tőle.
Cody a délutánnal ellentétben most nagyon szomorú volt, de nem akarta kimutatni. Azonban én észrevettem.
-Hiányozni fogsz öcsi. Vigyázz magadra és tanuljál! - nevettem el magam.
-Tanuljak?!! Már csak pár nap és vége a sulinak, te meg ezzel a dumával jössz? Ki az a hülye aki ilyenkor még tanul? - akadt ki. Mondjuk jogos, de anya csúnyán nézett rá, így abbahagyta az iskola ócsárolását, és felém fordult - Nekem is hiányozni fogsz. Ugye azért majd hozol valami király cuccot?
-Majd, ha anya azt mondja a telefonba, hogy jól viselkedsz - mondtam, mire elhúzta a száját, de azért mindketten felnevettünk.

Talán az egyik legnehezebb pillanat következik. Elbúcsúzni anyától. Egyszerűen csak közelebb jött és néztük egymást. Nem kellettek szavak. Ide most nem. Legalább 2 percig öleltük egymást, a többiek már biztos unják a látványt, de nem tudtam mit csinálni.
-Szeretlek anya - ennyit tudtam kimondani. Elengedett és láttam, hogy könnyezik a szeme, ami rám is hatással volt.
-Én is szeretlek kicsim. Vigyázz magadra - ma már másodjára sírtunk együtt, de közben mosolyogtunk is.
-Te is. Ja meg Codyra is - néztem az említettre, aki egy mosolyt küldött felém.
Lucasra néztem, anya ezt látva ”szabadon engedett”. Odamentem elé és már mondani akartam valamit, de nem tudtam mit, ezért szorosan a karjaiba zárt.
-Minden nap beszámolót kérek mindenről őszintén - suttogta nekem. Erre a kijelentésére egy nagy mosoly kúszott a számra. De tudtam, hogy a „mindenről” leginkább Harryt takarta.
-Okés - én is halkan beszéltem.
-Hiányozni fogsz Liz - tudtam, hogy ezt nem hagyja ki.
-Teis nekem Lulu. - mire felnevetett.
Miután elengedtük egymást, meghallottuk az autó hangját, ami csak egyet jelent. Ideje mennem. Még mindenkit megöleltem gyorsan és utoljára körbenéztem a földszinten is.
Kint állt egy fekete kocsi és egy idegen férfi szállt ki belőle és sétált oda hozzánk.
-Hello. Tom Atkins vagyok. - mosolyodott el a férfi.
-Örvendek. Anya, srácok, ő itt a One Direction menedzsere. Tom, ők itt a legfontosabbak az életemben - mindenki arcán nagy mosoly jelent meg, kivéve Laurát. Basszus. Elszóltam magam.
Szerencsére Adele egy olyan ”majd én elmagyarázom neki” pillantással nyugtatott meg.
Anya kezet fogott Tommal, de már mennünk kellett, így nem sokat beszéltek.
-Mehetünk Ariana? - kérdezte illedelmesen. Jeleztem neki, hogy egy perc és megyek utána. Ő csak bólintott egyet és a bőröndjeimet bepakolta a kocsi csomagtartójába.
-Nagyon szeretlek titeket! - mondtam, és még egy gyors ölelésre volt időm, utána siettem Tomhoz.

-Nehéz elbúcsúzni tőlük igaz? - kérdezte együtt érzően Tom. Én csak bólogatni tudtam, mert ha most megszólalok, akkor sírva fakadok. Ezt valószínűleg megérezte ő is, mert nem beszélt hozzám többet.
Beindította az autót és néztem, ahogyan elhagyjuk azt a helyet, amely az otthont adja számomra…